Az első napom az új suliban összeségében eseménytelenül telt. Röviden beszélgettem Chloéval, amiből azt szűrtem le, hogy nem gyanakszik rám, ami jó. Addig szeretném a tudta nélkül megfigyelni, ameddig csak lehet. Ha gyanút fog, sokkal nehezebb dolgom lesz.
A napot a DÖK elnök keresésével és a beiratkozással töltöttem. Az elnök, egy magas, szőke srác, próbált megviccelni azzal, hogy nem találja a papírjaimat, és így nem fogok tudni beiratkozni. Nagyon pánikba estem, hiszen ha nem járhatok ide, ugrik az egész tervem, és akkor mihez kezdek? De szerencsére, mikor látta, mennyire lesokkolódtam, azt mondta, csak viccelt, és próbált megnyugtatni. Mit mondhatnék, nem kedveltem meg a DÖK elnököt. Az asztmámnak nem tesz jót, ha sokat ijesztgetnek.
A DÖK szobából elszabadulva nekifogtam Chloé keresésének - valószínűleg egy osztályba kerülünk, de előtte jó lenne beszélgetni vele. Talán lesz kedve kekszet enni velem, mint általánosban... mint a régi szép időkben. Nem! Nem szabad elérzékenyülnöd Kentin, most nem! Kitartás!
Amint Chloét keresve a folyosón bolyongtam gondolataimba mélyülten, egyszer csak valamibe, vagyis valakibe ütköztem. Az illető sokkal magasabb volt nálam, én pedig a földre estem, és leesett a szemüvegem, aminek hiányában semmit sem láttam, hiszen a látásom nagyon rossz. Kétségbeesetten kutattam a szemüvegem után a földön, és mikor megtaláltam és újra az orromra bigyesztettem, megláttam, hogy a lehető legrosszabb emberbe futottam bele. Festett vörös haj, bőrkabát, a nadrágján láncok...biztosan az iskola rosszfiúja. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem. Az előző suliban mindig az ilyen srácok szálltam rám, szóval eléggé tartottam tőlük. Akkoriban mindig Chloé védett meg... de erre most nem számíthattam. Gyorsan kinyögtem egy bocsánatot, de cérnavékony hangom biztosan elárult. Az ijesztő kinézetű srác rámvillantott egy mogorva tekintetet, de nem bántott. 'Legközelebb nézz az orrod elé, pápaszem. Másodszorra nem leszek ilyen kedves.' mondta, és továbbment, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ezt megúsztam...egyelőre. Nem lenne jó már az első napon bajba kerülni. Ha nem vigyázok, és bajba kerülök, talán lőttek az álcámnak. Szedd össze magad Kentin!
De megpróbáltatásaimnak ezzel még nem volt vége.
Chloénak még színét sem láttam, úgyhogy folytattam keresésem. Nem sokkal később a folyosó végén megpillantottam egy ismerős szőke hajkoronát, és a szívem reményteljesen ugrott egyet. Utánakiáltottam a nevét, de amikor a lány megfordult, egyből láttam hogy nem Chloé volt. Ennek a lánynak göndör szőke haja volt, és undok tekintettel nézett rám. Mellette két másik lány lépkedett, az egyik rágózott, a másik éppen rúzsozta magát.
- Mit akarsz, te pápaszemes tökmag? - esett nekem említett szőkeség, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben.
- N-n-n-ne haragudj, összekevertelek valakivel... - motyogtam bocsánatkérően. - M-még új vagyok itt...
- Oh értem. - mondta. - Szóval új fiú. Hm. Akkor szívélyes fogadtatásban kell részesítenünk, nem igaz, Charlotte, Li? - fordult barátnőihez. Kezdtem megnyugodni, talán mégsem olyan undok ez a lány...
-Kentinnek hívnak. - mutatkoztam be.
-Senki sem kérdezte a nevedet, tökmag. - válaszolt. - Még mindig itt vagy? Tűnj már el innen. Ha ilyen rondaságokat kell bámulnom egész nap, mint te, még nekem is tökremegy a szemem!
Ez nagyon rosszul esett, szóval úgy tettem, ahogy akarta, és elfutottam. Bevallom, a sírás határán álltam. Embereld meg magad, Kentin! Most más feladatod van! Ne törődj ezekkel a libákkal, mondtam magamnak.
Ettem pár kekszet, hogy megnyugodjak és túltegyem magam azon a sokkon, amit eddig ez az iskola okozott, és mikor jobban éreztem magamat, újra nekiláttam Chloé keresésének.
Ezúttal sikerrel jártam. Körübelül tíz perc folyosón töltött rohangálás után rátaláltam Chloéra (mekkora ez az iskola, te jó ég!) Éppen a DÖK teremből jött kifelé, én pedig mosolyogva mentem oda hozzá.
- Szia Keeen! - köszöntött hasonló lelkesedéssel.
- Chloé! Átiratkoztam az előző sulinkból ide. Kicsit aggódtam érted, amiatt, ami a szüleiddel történt. Gondoltam szükséged lesz egy támaszra. - mondtam, hátha kapok válaszul valami árulkodó reakciót, de csalódtam.
- Erről nem akarok beszélni - mondta suttogva - Úgy tudsz a legjobban támogatni, ha békén hagysz egy kicsit.
Ezután hátat fordított, és elrohant. Furcsa, nem tudom hogy értelmezzem ezt a reakciót. Teljesen normális, vagy megfutamodott, és azért rohant el? Ez az eset további utánajárást igényel. Végül kicsit sajnálom, hogy nem tudtam megkínálni kekszel, mint régen.
Így telt az első napom a Sweet Amoris gimiben. Remélem a közeljövőben több esélyem lesz mélyebbre ásni az ügyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése