2. fejezet: A kezdetek II.

- A KEZDETEK II. -

Először elnevettem magam azon, amit Nathaniel mondott, de már ezen is hallatszott, hogy mennyire ideges nevetés. Beletúrtam a szőke tincseimbe, oldalra néztem, majd vissza srácra. 

- Nem mondod komolyan... - a szívem a torkomban dobogott és sajnos nem valamelyik jó pasi jelenléte miatt, hanem a közelgő tragédia miatt.

- Ne ijedj meg ennyire! Csak vicceltem! Vicc volt! - Nathaniel egyik kezét felém nyújtotta, mintha a vállamra akarta volna tenni a kezét, de végül a karja csak ott lógott közöttünk a levegőben. Én az idegtől kipirosodott arccal néztem rá. Ő kissé elpirult és zavartan nézett rám, hogy most vajon megeszem e vagy megbocsátok. Hát szívem szerint megettem volna és nem azért mert olyan hű de cuki. Hanem mert nagyon megijesztett.

- Most komolyan? - kérdezem komoran, végül sóhajtok egy nagyot, hogy kisimíthassam az arcvonásaim. - Ok... Lépjük túl rajta. Itt az igazolványkép és a beiratkozási pénz - átnyújtottam neki a dolgokat, míg az egyik asztalra támaszkodtam és figyeltem az ügyködését. A fejem enyhén oldalra döntöttem.  Kicsit még zavartnak tűnt az előbbi "vicceskedése" miatt, de úgy tűnt lassan összeszedi magát, ahogy a saját közegében mozog: a papírjai között. 

- Ne haragudj, azt hittem vicces lesz! - szabadkozott újra, ahogy hirtelen felém fordult. Kicsit hátrahőköltem, de én szívem szerint már el akartam felejteni ezt az egészet. Nem hogy még külön a sajnálkozását hallgassam. Ehelyett szánhatott volna több időt arra, hogy végig gondolja, mennyire lesz humoros ez a húzása.

- Persze, elhiszem. Csak folytasd - böktem a papírok felé. Ha lehetek Sweet Amoris diák, akkor legyek hivatalosan is az. Kis csönd következett, tovább vártam az asztalra támaszkodva, akkor egyenesedtem ki rendesen, mikor Nathaniel újra felém fordult.

- Mindennel kész vagyunk. Üdvözöllek a sulinkban, hivatalosan is - kedvesen rám mosolygott, én pedig hálát adtam a nem is tudom minek, kinek, hogy nem kezdett el újra szabadkozni. Mindenesetre én is visszamosolyogtam most, hogy végre menekülhetek.

- Még megkérnélek egy szívességre - folytatta mégis, mikor már majdnem elindultam. Összehúzott szemöldökkel néztem rá. - Van egy tanuló, Castiel. Alá kéne írnia egy igazolást, mivel a szülei sokat utaznak, ezt ő teheti meg. De én elfoglalt vagyok. Aláíratnád vele helyettem? - kérdezte, mire az én homlokom még jobban ráncokba szaladt. A szívinfarktust hozza rám és még én tegyek neki szívességet? Egyébként ki is ez a Castielt? Ezt tőle is megkérdeztem.

- Vörös haja van, általában az udvaron lebzsel. Elég durva fiú - világosított fel Nathaniel, nekem pedig rögtön felragyogott az arcom, hiszen így már tudtam kiről van szó. Sokkal szívesebben töltöm vele az időmet, mint ebben a levegőtlen, rideg DÖK teremben. 

- Elviszem neki - kaptam ki a kezeiből a papírokat. - Szia! - köszöntem el tőle csábosan, ahogy kiviharzottam a szobából és bevágtam magam mögött az ajtót. 

Castielt az udvaron találtam meg, éppen az egyik pad háttámláján ült, én pedig felpattantam mellé.

- Helló, Castiel! - köszöntem rá egy sokat sejtető vigyorral. Ő mogorva, ám kicsit meglepett tekintettel nézett rám.

- Nyomoztál utánam, hogy máris tudod a nevem? - kérdezte gonoszan mosolyogva. Én nem néztem rá, csak hátradöntöttem a fejem, mintha napoznék.

- Dehogy, nem érné meg! Előbb-utóbb úgyis elárultad volna az én nevemért cserébe... De nem ez a lényeg - gyorsan témát váltottam, hogy egye csak meg a fene. Ha tényleg olyan kemény srác, akkor nem fog visszakérdezni egy előző téma miatt. 

- Nathaniel küldött neked valami igazolást, amit alá kéne írnod - felé fordultam, felemeltem a papírokat. - Írd alá, hogy gyorsan szabadulhassak tőled! - a szemeim gonoszan villantak. Az ő arcát viszont komorság öntötte el és nyoma sem volt az előbbi játékosságnak.

- Dehogy írom! Biztos csak ki akar rúgatni a suliból. Igazán felnőhetne már és lehetne férfi ahelyett, hogy valami apró kislányt küldjön az ijesztő Castielhez - mogorva maradt, csak a mondandója végén vigyorodott el újra.

- Meg tudom védeni magam ellened, hidd el! Viszont, ha tényleg nem akarod aláírni, akkor visszaviszem Nathanielnek ezeket a vackokat.

- Vidd! - Castiel számára ennyivel véget is ért a beszélgetésünk, bedugaszolta a fülét a fülhallgatójával, de még több méterről is hallottam a rockot, ami a fülesekből szólt. Visszamentem Nathanielhez, aki visszaküldött a vöröshöz. Castiel viszont úgy csinált, mint aki nem hallana semmit, amikor felmutattam neki az ismerős papírokat. Ez a kis rohangászás bőven elég volt ahhoz, hogy észrevegyem a kettejük között húzódó ellentéteket. Igazából ez nem nagyon kötött le, semmi előnyt nem látok abban, hogy Nathaniel megbántásával közelebb kerülhetek Castielhez. Hiszen akkor lehet, hogy elesek némi belsős segítségtől. Ki tudja? Doga megoldások, ellógott napok igazolása... 

Nathaniel végre feladta Castiel rajtam keresztül való győzködését, mikor távozás közben a DÖK teremből három lányba botlottam.

- Oh, szóval te vagy az új lány? - kérdezte a középen álló szőkeség. A hajunk csaknem ugyanolyan, csak az övé sokkal hullámosabb.

- Igen - büszkén húztam ki magam, felkészülve az üdvözletekre, hiszen én azt érdemelném. De szinte végig se mondhattam, a három lány nekem jött és felpasszíroztak ezzel az egyik szekrényre a folyosó falán. Pár pillanatig megrökönyödötten álltam, a szavak a torkomon akadtak. De aztán összeszedtem magam.

- Hé, libák!  Legközelebb nézzetek a lábatok elé! - kiáltottam utánuk. A sajgó karom kezdtem dörzsölni, ami a szekrénynek ütközött. 

- Elég undok mind a három, de ne is törődj velük!  - egy kedves hangot hallottam a hátam mögül. Ez ezüsthajú lány állt az osztályterem ajtajában. Néhány lépéssel közelebb sétáltam hozzá.

- Köszi... Gondolom mindenkivel ilyenek és esély sincs rá, hogy ez csak egy beavatás lett volna - mondtam, ahogy elkeseredetten elhúztam a szám. De magamban kicsit örültem. Ha a három grácia tudja, hogy a szüleim nem is olyan rég haltak meg, biztos kedvesebben viselkednének velem és az már nem a dolgok rendje lenne. Legbelül ugyanolyan hálás voltam nekik, mint a mogorva Castielnek. 

- Sajnos igen... De mit keresel még itt az első napon? Már majdnem mindenki hazament - a lány szavaira körbenéztem és tényleg jobban pangott az iskola, mint eddig. Melankolikus érzés fogott el.

- Új vagyok és a beiratkozás kicsit elhúzódott. Még így is meg kell keresnem az igazgatónőt a papírjaim miatt. És te miért vagy még itt? - kérdeztem enyhén gúnyosan, hiszen valakivel mégis beszélgetek itt, nem csak saját magammal.

- A barátom még sokáig dolgozik és addig ráérek. Néhány osztálytársam beleegyezett, hogy itt várnak velem egy keveset. Egyébként Rosalia vagyok. Csatlakozhatsz hozzánk, ha szeretnél - a hóhajú bemutatkozott én pedig viszonoztam a kedves mosolyát. Benéztem mellette a teremben, és tényleg voltak ott páran. Egy vörös és egy lila hajú lány is. Mint utólag kiderült az előbbit Irisnek, az utóbbit meg Violának hívják. 

- Sziasztok! Én Chloé vagyok - bemutatkoztam nekik, kicsit ottmaradtam velük beszélgetni. Rosalia és Iris elég sokat beszéltek, Viola viszont elég félénknek tűnt. De legalább róla is kiderült néhány dolog a szófukarsága ellenére is, úgy ahogy a többiekről is. 

- Már ennyi az idő! Rohannom kell! - kiáltott fel Rosalia és mint a szélvész repült ki a teremből. Én is gyorsan elköszöntem a lányoktól, hogy leadhassam az igazgatóságon a papírjaimat és hazamehessek.

Otthon üresen állt a ház, a keresztanyámat sehol se láttam. De igazából sejtettem is, hogy nem lesz itthon, elég elfoglalt a munkája miatt. Egyedül vacsoráztam, azt ettem, amit találtam a hűtőben. Egy kicsit még olvasgattam a laptopomon, meg facebookoztam mielőtt lefeküdtem volna. Habár hogy mikor aludtam el, arra már nem emlékszem.