4. fejezet: Intim kekszelés

-INTIM KEKSZELÉS-

Az élet nem egyszerű, főleg, hogyha az ember arra ér haza, hogy az a srác, aki bizonyára fülig belé van esve és sajnos egy kis hörcsög, nálatok volt míg te nem voltál otthon. Kicsit bűntudatom volt, amikor enyhén későn végre hazaestem és Pixie ezzel fogadott. Mélán bámultam a sütit, amiből már csak egy szem maradt, hiszen a dilis, lila hajú nő már jócskán megdézsmálta. Hogy nem hízik el? 

De a fő gondolatom Ken, hiszen olyan rég nem szántam rá időt. Biztos rosszul esik neki, hiszen úgy belém van habarodva. Én meg átnézek rajta. Rossz érzés...

Ezután eszembe jutott Castiel és Jade és rögtön jobb kedvem lett. Közben csak remélni mertem, hogy a keresztanyám nem kapott telefonhívást a suliból, hogy ellógtam az utolsó órám. A másik dolog ami miatt aggódhattam, hogy Pixie megérzi e rajtam a fű szagot. Én ugyan nem szívtam, de a ruhám az igen. Hogyan tudnám így kimagyarázni magam? Mielőtt bármi ilyesmi történhetett volna, felkaptam a sütit és felrohantam a szobámba. 

A reggel hamar eljött, ugyanilyen gyorsan pörögtek tovább a napok. A legtöbb időm próbáltam Castiellel tölteni, kivéve amikor úgy ítéltem meg, hogy a végén még eltelik velem és nem leszek érdekes. Olyankor otthagytam és esetleg Lysanderrel kérettem magam vagy Jade-del. Sikerült egyre jobban megismernem mind a három fiút, habár Lysander volt az, akivel csak felszínesen törődtem. A heterokróm srác Castiel legjobb haverja, egyértelműen nekem is jóban kell vele lennem, ha a vöröstől szeretnék valamit. Persze még nem vagyok benne biztos, hogy tényleg akarok valamit. Eleinte jól esett, hogy nem sajnálkozón kezelt, mint mások, akik megtudták, hogy miért jöttem át ide. Ugyanolyan bunkó és piszkálódó volt. Sikerült elfelejtenem azt a tragikus napot és minden bűntudatot. Senki sem akar egy élő utolsó pillanataiban vitatkozni az illetővel...
Persze egyszer már Castiel felhozta a témát, miután valahonnan a fülébe jutott, hogy mi történt.
- Hé, Chloé! Nem adok a pletykákra, de a fülembe jutott valami. Sosem meséltél még a szüleidről - kezdte, amikor kint vártam őt az egyik pad háttámláján. Néhány napja történt ez, én pedig egyszeriben elkomorodtam, pedig széles jó kedvem volt. Zavartan elkomorodtam és elkaptam a tekintetem, ezért ő folytatta a beszélést
- Tényleg meghaltak? Olyan halott halottak? - kérdezte, még amolyan Castielesen is próbált viccelődni, annak ellenére, hogy láttam rajta, komolyan kérdezi.
- Ja... - feleltem, hiszen éreztem, hogy remegek az egész testemben. Leugrottam a padról és faképnél hagytam. A nap többi részét az idegesítő Nathaniellel töltöttem, talán tudatalatti bosszúból, amiért a vörös ilyen témát hozott fel. Cas érthetett a hallgatásomból, mert soha többé nem hozta fel anyát és apát. Habár a beszélgetéseink alatt ő sem nagyon hozta szóba a sajátjait, én pedig nem erőltettem.
Mindenesetre a gondolataim legtöbbször Castiel körött forogtak, amolyan tinis-álmodozósan. De a hétköznapokban akármi is játszódik le belül, kívülről mindig kemény maradok. Ugyan nem fiú vagyok, de valahogy sokkal jobban megmaradt bennem az az elv, amit a gyerekeknek mondanak, amikor sírnak. A nagylányok nem sírnak. Tehát én sem mutatok semmit már a szüleim halála óta. Kicsit talán már sokat emlegetem ezt, de ez egy fontos fordulópont volt az életemben. Előtte mindig szorgalmas voltam, amolyan jó kislány. Barátságos és nyílt. Előtte is voltak problémáim, de kinek nincsenek? Ebben a korban nagyjából már minden serdülő volt pszichológusnál, nem csak én.
Tehát zárkózott lettem és teljes páncélt növesztettem, nem csoda ha kívülről mindig az elszántság tükröződik rajtam, nem pedig a gyenge vágyakozás. Na meg azt vettem észre, ez a kemény külső Castielnek is jobban tetszik, a régi énem nem kedvelte volna ennyire.

Arról a napról szeretnék írni ide, amikor minden elkezdődött.
Ugyanúgy indult, mint a többi napom, s mivel beköszöntött az ősz is már, s elmúlt az indián nyár, már hűvösebb volt és egy átmeneti kabátot is felvettem a fekete blúzomra. Táskámat a jobb vállamra dobtam és elszántan közelítettem meg az osztálytermet, amikor valami meggátolt a haladásba. Pillanatyni zavaró tényező volt, eleinte azt hittem csak hallucinálok. De amikor a szélvész után fordultam, akkor láttam meg az apró kiskutyát, ami elrepesztett mellettem.
- Állítsák meg! Valaki! Chloé kisasszony! - a hang már messziről ismerős volt, ezért is állt fel a szőr a hátamon. A kedves nagymamára emlékeztető igazgatónő caplatott felém. Meglepetten néztem rá.
- Miért nem állította meg?! - kérdezte lihegve, amint közelebb ért. Látva meglepett tekintetem, folytatta, kicsit megenyhültebben.
- Ő volt Totó, az én kiskutyám. Néha elszökik, de nem bánt senkit! Kérem kapja el, majd hozza a tanáriba. Köszönöm! Jaj, rengeteg elintézni valóm van! - mondta és már hátat is fordított, hogy elcsoszogjon arra, ahonnan jött. Megszólalni sem hagyott nekem időt, ennek megfelelően meglepetten, ám inkább undorodva bámultam utána. Kiskoromban sokat könyörögtem anyuéknak egy macskáért, de miután egy megkarmolt az egyik barátnőmnél, amolyan véresen folyósan, már nem akarok semmilyen állatot sem.
Így hát Totó üldözése helyett folytattam az utam az osztályterembe, ahol reflexszerűen Castiel mellett foglaltam helyet.
- Szeva! - köszöntem rá, ahogy ledobtam a táskám magam mellé. - Nem fogod elhinni, mi történt az előbb. Az igazgatónő engem küldött a kutyája után! - fröcsögtem felháborodottan. A srác erre csak gúnyosan vigyorgott, mint általában szokott.
- Jó sokunkat ugrasztott már utána. Az a kis patkány mindig megszökik - mondta.
- Akkor minek hozza be? - morgolódtam, miközben elkezdtem kipakolni a cuccaim a táskámból. De ez csak költői kérdés volt, mert pár másodperc néma csönd után folytattam.
- Tényleg! Neked van háziállatod? - kérdeztem érdeklődve, remélve, hogy nemmel válaszolni.
- Aha, egy kutyám - felelte büszkén. Magamban kissé elkeseredtem, de közben reménykedtem, hogy az arcomat sikerül felragyogtatnom.
- Ah, király! - mondtam gyorsan valami lelkesedés-félével, de amint elfordítottam a fejem, kiült rá az ellenszenv. A Castielről alkotott képemen ez nem fog változtatni, viszont az kérdéses, hogy hogyan fogom tudni elfogadni a kutyát. A srác eléggé belelendült a beszédbe, így még az is kiderült, hogy egy belga juhász kaparja az ajtaját minden nap. Tudtommal az egy nagy dög, nem egy amolyan szobacirkáló. Az ilyen nagyot tud harapni, nem csak karmol...
Óra után kénytelen-kelletlen újra az igazgatónőbe botlottam, aki kérés nélkül közölte, hogy Totó még mindig nem került vissza hozzá, úgyhogy aktivizáljam magam és kergessem. Castiel egy darabig még támogatott, illetve kényelmes tempóban császkált körülöttem, amíg én a patkányt kergettem. Egyszer még meg is csúsztam a padlón és hasra estem.
- Végre megtaláltad a hozzád illő pozíciót! Remélem kényelmes a helyed, hogy onnan tudj felnézni rám és felnyalni a padlót a talpam előtt - a suli legutálatosabb hangja szólalt meg fölülem, s fel sem kellett néznem, hogy tudjam, ehhez a hanghoz szőke loknik és két leértékelt barbie baba tartozik. Mégis felemeltem az elkeseredett, érzéketlen tekintetem, hogy a lelketlen szempárba nézzek.
- Még mindig jobb, mint eladni a lelkem az ördögnek - morogtam, de Amber szemeiben amolyan igazi gyűlölet gyúlt az érdektelen, fensőbbséges álca mögött.
- Hogy ugatsz? Nem értek az állatok nyelvén - jelentette ki egyszerűen, a részéről pedig már le is volt zárva a beszélgetés. Egy egyértelmű tekintetett vetett a mögött ácsorgó Castielre, majd folytatta az útját a rózsaszín bratz baba pokol felé. Én még össze-vissza szitkozódtam, hiszen nem akartam, hogy az övé legyen az utolsó szó. De meg se rezzent, az én arcom pedig vörös volt a dühtől és valami olyan érzés is volt bennem, mintha könny bugyogna fel belőlem. De tartottam magam. A vörös srác tanácstalanul nézett rám, néhány lépést közelebb lépett, de amint felé kaptam a fejem, meglátta a paradicsom vörös arcom és az összes gyűlöletet a tekintetemben. Talán kicsit megijedt, mert a folyosón csüngő órára nézett.
- Ne haragudj Chloé, de sietnem kell. Tessék itt egy kis kutyanasi, Démonnak szoktam belőle adni. Tényleg, ne haragudj, sürgős dolgom van - mondta zavartan, majd miután a kezembe nyomta a büdös apró csontalakú jutalomfalatokat, elrohant. Nem vagyok hülye, Lysansdertől már hallottam a bandájukról, de Castiel valamiért még nem említette. Sejtettem, hogy emiatt rohan úgy, de attól még rosszul esett ez az egész. Főleg mert most szenvedhetek tovább Totóval, tök egyedül.
Egész álló nap azt a rohadt dögöt kergettem, még ez a megalázós dolog is képbe jött Amberrel, nem csoda, ha elborult az agyam. És az az elfojtás, amivel igyekeztem egyre csak magamban tartani a sírást! Mind az elkeseredettség, mind a düh és a fájdalom buzgólkodott bennem.
A kertész klub közelében sikerült elkapnom, miután néhány nasival sikerült magamhoz csalogatnom. Minden erőm bevetve vetettem magam utána, hogy kezeim és karjaim kulcsoljam kicsi, patkányszerű teste köré. Amint elkaptam megtántorodtam, az adrenalin elöntötte az agyam, az összes érzelmemmel együtt. A világ fordult egyet körülöttem, még a csillagos eget is láttam magam előtt. A következő pillanatban a rideg füvön feküdtem mellkasomon a kutyával, ami közel sem tűnt olyan mozgékonynak mint eddig. Nyugodtan feküdt. Amint észhez tértem és megláttam a szürke eget, riadtan sikoltottam fel, főleg mert nem emlékeztem arra a részre, hogyan is kerültem a földre. na meg valami ijesztő, általam cseppet sem kedvelt izé feküdt a mellkasomon. Még egyet sikítva pattantam fel és sűrű pattogások közepette ráztam le magamról Totót és az érzést, amit a mellkasomon hagyott. Az állat tompán puffanva esett a földre valami fura pozícióban.
- Totó! - kiáltottam rá, hogy keljen, de nem mozdult. A világ fordult még egyet, a szívem olyan hevesen dobogott a mellkasomban, mintha ki akarná pumpálni a vérem a fülemen. Jobbra-balra léptem, hogy ne essek össze, de ekkor egy gyenge, ám ennél több segítséget nyújtó kéz ragadta meg a karjaim, hogy ne essek össze.
- Ken! - fordítottam immár könnyes szemeim a pápaszemes fiú felé. Hiába is volt egy alapelvem, most Ken állt mellettem, aki évek óta ismer, így talán a legmélyebb titkaim is tudja. Ráadásul ő szeret engem! Biztos meghallgat, megvigasztal és bízhatok benne!
Óvatosan odébb húzott, hogy az iskola falának tövében leüljünk, majd egy tisztes távolságot kihagyva mellettem Totó tetemét nézzük. Ken nem félt megérinteni a kutyát, hogy megnézze dobog-e a szíva vagy valami. Hát nem dobogott, ám az enyém annál jobban.
- Nincs semmi baj - mondta Ken gyorsan, hátha ettől megnyugszom. De persze ennyi nem segít, sok idő is kellett még, hogy abbahagyjam a sírást.
- Ken, én nem tudom mi történt! Megszédültem és talán még el is ájultam! Én nem tettem semmi rosszat! - bömböltem. Az érzelmi megviseltség és az elfojtás akkor tört ki belőlem, Ken pedig ott volt mellettem.
- Senki sem fogja megtudni, Chloé! Nem történt semmi rossz, biztos csak kimerített a suli - mondta, a hangjából az idegesség is fokozatosan eltűnt. Halványan rám mosolygott és egy csomag csokis kekszet húzott elő a táskájából.
- Ez csokis. Különleges helyzetre tartogattam, ez pedig az. Tessék! - nyújtotta felém a kibontott zacskót, én pedig meghatottan felsírtam újra. Elvettem néhány szemet és tömeges számban kezdtem a számba tolni. Teli szájjal egye csak Totót emlegettem, a töröttnek tűnő gerincét, a halott kis testét. De Ken profi módon terelte el a témát. Kicsit nosztalgiáztunk, aztán sikerült megnevettetnie is.
- Lassan menned kéne - mondta mosolygósan, miután megnézte az óráját. - Ezt majd elintézem - bökött Totó felé, még a hangját is lehalkította. Hálásan néztem rá, majd miután vágott egy hülye pofát és felhozta hozzá egy korábbi poénunkat, újra elnevettem magam. Otthagytam. Még visszanéztem, de Ken irtó gyorsan eltűnt az ellenkező irányba a kutyával együtt. Mosolyogva, még kicsit könnyes szemekkel fordultam be a sarkon. Ám ott egy dühödt szempárba botlottam és semmit sem tűrő arckifejezésbe. Castiel szikla szilárdan állta az utam, karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Jól szórakoztál a pápaszemessel? Sokáig tartott elkapni Totót? - kérdezte, de nem úgy nézett ki, mint aki választ vár. Teljesen meghökkentem, a mosoly lefagyott az arcomról. Castiel tekintete olyan fenyegetőnek tűnt, hogy megmoccanni sem mertem.
- Siettem ahogy csak tudtam, hogy tudjak segíteni, erre te az időd nagy részét ezzel a lúzerrel töltöd és röhögcséltek? Azt még elviselem, hogy Lysanderrel és Jade-del flörtölsz a szemem láttára, de ez már sok! Döntsd el mit akarsz, de velem ne játszadozz! - itt tartott egy kis csöndet, mintha választ várna, de nem szólaltam meg. Lesütöttem a szemeim, ajkaim között rémülten szívtam be a levegőt.
- Baromira tetszel, Chloé! Reméltem, hogy észre veszed és vissza fogod magad, de akkor inkább ne is beszéljünk többet! - ingerülten engedte le a karjait, néhány lépést tett, mintha ott akarna hagyni. De visszafordult és beletúrt a hajába.
- Miért csinálod ezt? Ezzel a kis nyomival olyan jól el tudsz nevetgélni, de mellettem nem engeded el magad igazán! Hát úgy viselkedtem én veled, mintha csak egy Amber-szerű képmutató bábbal akarnék törődni?
- Castiel, én... - rémült tekinteteim felkaptam, hogy az ő szempárjába fúrhassam. Ajkaim remegtek, ahogy próbáltam összeszedni magam, hogy folytathassam.
- Chloé, én tényleg, igazán kedvellek! - mondta már kevésbé dühösen, de továbbra is agresszívan. Mintha valami elkeseredettséget is hallottam volna benne. Kétségbeesetten néztem rá, de nem tudtam gondolkozni, elvesztem a szemeiben. olyan gyorsan történt az egész, ahogy a karjaim a nyaka köré fontam, lábujjhegyre emelkedtem és az ajkam az övére tapasztottam. Éreztem feszült testtartásán, hogy meglepődött, de végül karjait a derekam köré fonta és szorosan magához húzott.
- Csak így tudtam elérni, hogy befogd - jegyeztem meg úgy jó néhány perc után mosolyogva, könnyektől maszatos arccal.
- tetszenek a módszereid - felelte erre. - Hazakísérlek - tette még hozzá ellentmondást nem tűrően. Ujjait az enyémek közé fűzte. Hazafelé békés beszélgetés bontakozott ki közöttünk, Ken és Totó szóba sem került. Ugyan nekem eszembe jutott a pápaszemes fiú és rettentő pocsékul éreztem magam miatta, hogy milyen rosszul is fog esni neki, ha ez kiderül.
Még a kapuban kaptam egy visszafogott csókot Castieltől. Odabent Pixie vagy tíz percen keresztül faggatott a történtekről, hiszen a ruhám összepiszkolódott a földön fekvéstől, az arcom pedig maszatos volt és piros. De mint a fal, tartottam magam. A szobámban mertem csak elengedni magam, egyből táncot is lejtettem a diadalomra.